Karácsonyra kaptunk két, sőt három társasjátékot is, amiből az egyik szabályfüzetét még végig sem olvastuk, olyan rémisztő a sokoldalas apróbetűs leírás, meg a telepakolt doboz (Agricola), de ahogy játszottunk a másik kettővel (Batavia és a Keltis kártya változatával), újra eszembe jutott, hogy vajon miért is lyukadtam ki a gónál?
Imádtam a számítógépes játékokat, még a C-64 és az Amiga idején, általános iskolából hazafele menet rendszeresen tornáztattuk a kocsma flippereit, vagy a pesti játéktermek videojátékait. Emlékszem, egy-egy várva várt másolt floppy-kollekció mennyire izgalomban tartott (persze, biztos már akkor elrontottak valamit a szüleim...), ami mostanra nincs meg, vagy csak nagyon rövid ideig jelentkezik. Össze sem hasonlítható a gó elé leülésben, azzal az elmélyüléssel, ahogy a fekete-fehér életre kel.
Szóval nézegettem a társasjátékokat, ízlelgettem a szabályaikat: mennyire kötik meg az ember kezét, mennyi a szerepe a véletlennek, milyen gyorsan tanulható meg a nyerő stratégia, van-e biztos taktika, vagy szélsőségesen kell játszani, ami kis szerencsével nyerő lehet... És összehasonlítottam persze a góval.
Ahol nincs megkötve az ember keze, nincs szerepe a szerencsének, nagy szerepe van viszont (a tudásszinten kívül) a másikra való reagálásnak. Tán ezért is ismerhető fel egy-egy játékos személyisége a lépésein keresztül.
Szóval a kötöttségektől és a külső hatásoktól a kötetlen és csak a két emberen múló, nem a nyerni, hanem a fejlődni akarás motiválta játékfajta lett az, ami mellett érett(ebb) fejjel kitartok. Nemrég belekóstoltam újra egy terepjáró-versenyes PC-játékba (Insane), de ez is hamar ment a fárasztó unalom kategóriába.
Nohát, szerintem a gó már nem is játék. A Hikaru No Go animéban már életforma szinte, ahogy a végén a nagymester bele is fárad kissé, én is néha azon kapom magam, hogy a széléhez szorított csoportok lehetséges lépései jelennek meg előttem, mozog, próbál menekülni, életben maradni... Inkább elmélyülés a lehetőségekben, az egyensúly keresésében, a másik és a saját támadás-védekezés harcában. Külső hatások nélkül. Szabadon.
Tovább...
2010. december 30., csütörtök
2010. december 13., hétfő
Ott lenni
Ma reggel egy siho-nage kapcsán, amikor a fogott kéz alatt kell átlépni, érdekes élményem volt. András, akivel gyakoroltam, jelezte, hogy hajolás helyett süllyesztenem kellene. Próbáltam, de csak hajlás lett belőle, harmadszorra is. Nem tudtam megfogni a dolgot és nem tudom miért. Próbálkoztunk azzal, hogy kezdő módjára egy térdelésben végeztetjük az átlépést, tehát mindenképp le kell mennem a végére és így tán nem lesz belőle hajlás. Ez sem jött be.
Aztán egyszercsak igen. Nem igazán tudatos dolog volt, inkább olyan, hogy az eddigi "át kell búlynom" gondolat helyett az átlépés alatt az "egyenes tartással átkerülök a másik oldalra" gondolat kapott volna helyet.
Ez azért érdekes, mert ugye egyre többször kerülök szembe az erők vezetésével, a helyzetek finomságával, meg ezzel a testtartás-problémával (ahelyett, amivel korábban küzdöttem: mi maga a lépés vagy kéz-mozdulat-sorozat) és ezek sokkal jobban köthetők indirekt tudat-állapothoz, mint megjegyezhető, hétköznapi nyelven kimondható és abban pontosan megfogható mozdulatokhoz.
Például ahelyett, hogy lépj tenkan-t és közben emeld fel a kezed, mint az ikkyo-undo-nál, olyasmi kezd fontossá válni, hogy ne gondolkozz azon, hogy mit csinálsz, a célt és a feltételt gondold valóságosnak, miközben mozogsz.
Ez érdekes amiatt is, mert annak ellenére, hogy nincs az egész szövetségben kimondva-kimondatlanul sem semmiféle vallási, misztikus dolog, mégis jelentkezik az egyáltalán nem szokásos módon önmagunkra hatás vagy önmagunk látása-kezelése. Mert másképp a jelek szerint nem megy a finomítás: a gondolatokról, amiknek hétköznapi fogalom-alapjuk van és látható, megszokott fogalmakba is beférő leírható folyamatuk van, a kevésbé megfogható tudat- és a hozzájuk kapcsolódó test-állapotokra kerül át a hangsúly. A nem megszokott módon együttműködő tudat és test fejlesztéséről van szó - a jelek szerint. Amibe egyelőre még alig kóstoltam bele. Tovább...
Aztán egyszercsak igen. Nem igazán tudatos dolog volt, inkább olyan, hogy az eddigi "át kell búlynom" gondolat helyett az átlépés alatt az "egyenes tartással átkerülök a másik oldalra" gondolat kapott volna helyet.
Ez azért érdekes, mert ugye egyre többször kerülök szembe az erők vezetésével, a helyzetek finomságával, meg ezzel a testtartás-problémával (ahelyett, amivel korábban küzdöttem: mi maga a lépés vagy kéz-mozdulat-sorozat) és ezek sokkal jobban köthetők indirekt tudat-állapothoz, mint megjegyezhető, hétköznapi nyelven kimondható és abban pontosan megfogható mozdulatokhoz.
Például ahelyett, hogy lépj tenkan-t és közben emeld fel a kezed, mint az ikkyo-undo-nál, olyasmi kezd fontossá válni, hogy ne gondolkozz azon, hogy mit csinálsz, a célt és a feltételt gondold valóságosnak, miközben mozogsz.
Ez érdekes amiatt is, mert annak ellenére, hogy nincs az egész szövetségben kimondva-kimondatlanul sem semmiféle vallási, misztikus dolog, mégis jelentkezik az egyáltalán nem szokásos módon önmagunkra hatás vagy önmagunk látása-kezelése. Mert másképp a jelek szerint nem megy a finomítás: a gondolatokról, amiknek hétköznapi fogalom-alapjuk van és látható, megszokott fogalmakba is beférő leírható folyamatuk van, a kevésbé megfogható tudat- és a hozzájuk kapcsolódó test-állapotokra kerül át a hangsúly. A nem megszokott módon együttműködő tudat és test fejlesztéséről van szó - a jelek szerint. Amibe egyelőre még alig kóstoltam bele. Tovább...
2010. december 7., kedd
250
Eljött a 250. edzés is, majd elmúlik a többi is, mint az élet, ez már csak így van - néha hogy kapálózik az ember és mennyire saját univerzumának tekinti, amit a valóságból felfog... Az volt az érdekes, hogy soha ekkora dilemmával nem jöttem még edzésre, ami inkább a munkahelyi állapotnak köszönhető, mint a döntésképtelenségnek. Mert azzal, hogy eljöttem, persze mégis döntöttem, és utólag jobb lett volna talán, ha nem jövök (hanem dolgozom), de ismerem magam és tudom, hogy nem ért volna ANNYIT AZ a munka, amit ez idő alatt végeztem volna. :)
Szóval jubileum és ünnepség helyett hétköznapi izzadás. Az viszont megint kiderült (tán nem véletlenül a kerek szám alkalmával), hogy ha nem gyakorlok sűrűn és megszakítás nélkül, akkor nagyon lassan fejlődöm. Tovább...
Szóval jubileum és ünnepség helyett hétköznapi izzadás. Az viszont megint kiderült (tán nem véletlenül a kerek szám alkalmával), hogy ha nem gyakorlok sűrűn és megszakítás nélkül, akkor nagyon lassan fejlődöm. Tovább...
2010. november 30., kedd
Online
Mostanság többet játszom a KGS szerverén, ami online, nem úgy, mint a sokéves gyakorlatom a Dragon offline rendszerében. Múltkor Gergővel beszélgetve megnéztem hány partit is játszottam a dgs-en és meglepődtem, hogy több, mint 800-at! Ehhez képest az online-go(.com)-on, ami szintén offline, tán 30-40-et, a Kiseido-n meg tán húszat.
A minősítések számolása ugye eléggé eltérő, a KGS-en ugrál az elején össze vissza, kapásból 10k lettem egy két meccs után, és most talán 4-6 10k alatti partuval 8k körül már eltűnt a kérdőjel a minősítésemből. De lesz ez másképp is. Ehhez képest a Dragon-on most 12-13 körül vagyok és nem bírok feljebb kúszni. Nem tudom miért alapvetően... A minősítési rendszer nyilván nem csak a fokozatváltás algoritmusában tér el, hanem talán a fokozatok határainak meghúzásában is. Bár alapvetően az egész minősítésnek nem tudom milyen elméleti alapjai vannak, azt gondolom, relatív, vagyis a másik játékoshoz képest történik a megítélés. Élőpontok. Na, ennek sem ártana utána néznem.
Szóval azt vettem észre, hogy élőbb a játszma online. Nagy felfedezés, persze, de a játék így jobban kiforrja magát. Másfajta feszültség van benne, más a ritmusa, másképp hat az emberre, minthogy leüljön az offline játszmáit sorra venni és egyrészt a játszmák között sincs ideje ráhangolódni (ÁT-hangolódni sem), és néha bizony az egésznek az átgondolása sem olyan sikeres offline (mi is volt, ami idáig vezetett).
Szóval úgy tűnik átszokom online, más íze, csatásabb hangulata, személyesebb az egész. Egy norvég sráccal ugyan nagyon személyiség-kiütköztető játszmákat játsszunk, de ez ritka. Olyan online játszani, mintha jobban tudnám irányítani a kutyát (akár pórázzal, akár csak a farkát rángatva), nem csak néha megyek ki megsimogatni, ő meg örül nekem... Szóval még az is lehet, hogy máshová jut el fejlődésben az ember online, mint off, mert ás élményen, más koncentrációjú gondolatokon gyalogol keresztül. Tovább...
A minősítések számolása ugye eléggé eltérő, a KGS-en ugrál az elején össze vissza, kapásból 10k lettem egy két meccs után, és most talán 4-6 10k alatti partuval 8k körül már eltűnt a kérdőjel a minősítésemből. De lesz ez másképp is. Ehhez képest a Dragon-on most 12-13 körül vagyok és nem bírok feljebb kúszni. Nem tudom miért alapvetően... A minősítési rendszer nyilván nem csak a fokozatváltás algoritmusában tér el, hanem talán a fokozatok határainak meghúzásában is. Bár alapvetően az egész minősítésnek nem tudom milyen elméleti alapjai vannak, azt gondolom, relatív, vagyis a másik játékoshoz képest történik a megítélés. Élőpontok. Na, ennek sem ártana utána néznem.
Szóval azt vettem észre, hogy élőbb a játszma online. Nagy felfedezés, persze, de a játék így jobban kiforrja magát. Másfajta feszültség van benne, más a ritmusa, másképp hat az emberre, minthogy leüljön az offline játszmáit sorra venni és egyrészt a játszmák között sincs ideje ráhangolódni (ÁT-hangolódni sem), és néha bizony az egésznek az átgondolása sem olyan sikeres offline (mi is volt, ami idáig vezetett).
Szóval úgy tűnik átszokom online, más íze, csatásabb hangulata, személyesebb az egész. Egy norvég sráccal ugyan nagyon személyiség-kiütköztető játszmákat játsszunk, de ez ritka. Olyan online játszani, mintha jobban tudnám irányítani a kutyát (akár pórázzal, akár csak a farkát rángatva), nem csak néha megyek ki megsimogatni, ő meg örül nekem... Szóval még az is lehet, hogy máshová jut el fejlődésben az ember online, mint off, mert ás élményen, más koncentrációjú gondolatokon gyalogol keresztül. Tovább...
Reggel
Eddig az edzőtábor kivételével mindig reggel mentem edzésre. Azt hiszem jobban is esik így, mint délután vagy este, akkor másképp fáradt az ember, vagyis álmos. Azaz nem álmos, hanem fáradt. Van egy hangulatuk ugye ezeknek a reggeli alkalmaknak. Még más telítettségű az ember feje, még az ébredés nem teljesen fejeződött be, amikor már az ember belép a tatamira...
Mint a Bach-évfordulós Xavér koncerten mondta szőke zsenink, hogy este egy vacsora után egyre álmosabbak az emberek a koncerten, reggel hatkor viszont a félzombi állapot csak javulni képes, ami egész más élmény.
Egy srác hangoztatta múlt héten az öltözőben, hogy mennyire jól esik neki a reggeli egy óra. Ja, tényleg. Jó ellazulni egy kissé testileg és szellemileg is, most nagyon élvezem, hogy a koncentráció és másfajta, lazább, mint napközben. És ezalatt minden mégis jobban forog - majdnem azt írtam, hogy pörög, de az egészen más értelmű lenne. Igaziból arra a Takuan írásra gondoltam a forgásnál, amiben arról ír, hogy egy labdát a víz alá nyomnak és pörög, nem áll meg... vagy valami ilyesmi - ezt is elő kéne vennem. Tehát nem sokhelyszínes pörgés ez, mint a melóhelyen, amikor száguld az ember a feladatokkal, hanem tényleg labdaszerű, a tér is meghatározza tán ezt és a figyelem sem mindig másra irányul, hanem az is egy gömbre talán, ami a két embert jelenti.
És persze a finomságok, a folyamatos hangsúly-áthelyezések, amikor felfedezem, hogy ezt is, mert azt is mennyire célszerűbben is lehetne csinálni.
Ráadásul nekem a reggel az, amikor a mindig valamilyen feladatot adó családból "kiszakadok" - ilyenkor mindig átélhető a vállakról lehulló terhek miatti talán szabadnak nevezhető egyedüllét - amiből lazán átsiklik az ember a néma vonatozás után a koncentrikus mozdulatokba.
Szóval reggeli pörgés egy gömb belsejében. :) Tovább...
Mint a Bach-évfordulós Xavér koncerten mondta szőke zsenink, hogy este egy vacsora után egyre álmosabbak az emberek a koncerten, reggel hatkor viszont a félzombi állapot csak javulni képes, ami egész más élmény.
Egy srác hangoztatta múlt héten az öltözőben, hogy mennyire jól esik neki a reggeli egy óra. Ja, tényleg. Jó ellazulni egy kissé testileg és szellemileg is, most nagyon élvezem, hogy a koncentráció és másfajta, lazább, mint napközben. És ezalatt minden mégis jobban forog - majdnem azt írtam, hogy pörög, de az egészen más értelmű lenne. Igaziból arra a Takuan írásra gondoltam a forgásnál, amiben arról ír, hogy egy labdát a víz alá nyomnak és pörög, nem áll meg... vagy valami ilyesmi - ezt is elő kéne vennem. Tehát nem sokhelyszínes pörgés ez, mint a melóhelyen, amikor száguld az ember a feladatokkal, hanem tényleg labdaszerű, a tér is meghatározza tán ezt és a figyelem sem mindig másra irányul, hanem az is egy gömbre talán, ami a két embert jelenti.
És persze a finomságok, a folyamatos hangsúly-áthelyezések, amikor felfedezem, hogy ezt is, mert azt is mennyire célszerűbben is lehetne csinálni.
Ráadásul nekem a reggel az, amikor a mindig valamilyen feladatot adó családból "kiszakadok" - ilyenkor mindig átélhető a vállakról lehulló terhek miatti talán szabadnak nevezhető egyedüllét - amiből lazán átsiklik az ember a néma vonatozás után a koncentrikus mozdulatokba.
Szóval reggeli pörgés egy gömb belsejében. :) Tovább...
2010. november 23., kedd
Számolás
Amikor elkezdtem edzésre járni, felírtam minden alkalmat, számolom őket máig és megjegyzéseket is fűzök hozzá. Gyanítom néha vissza kellene olvasnom és nem csak az edzésen foglalkozni az aikidoval, ha valami érlelődést vagy valami más oldalról bekövetkező fejlődést szeretnék elérni.
Most az utóbbi három alkalommal eltűnt a fontossága annak, hogy rögzítsem az edzéseket, pedig eddig elég fontos volt mindig, hogy aha, egy számmal többet mutat a számlálóm, írjuk csak le, hogy mi is volt. Talán azért nem annyira fontos már, mert átvette a fontossági sorrendben más a helyét és szépen lejjebb csúszott.
Egyébként valószínűleg nem fogom abbahagyni az írást, most még sajnálnám az eddigi munkát vele, meg tényleg hasznos is lenne visszaolvasni, csak ezt is gyakorlattá kéne tenni.
Ma letöltöttem egyébként egy programot, ami 3D-ben (mármint 3D-s figurákkal, de nem szemüveges élményben) mutatja a mozgásokat, jónak tűnik. Segíteni tud ez is, csak használni kellene.
A 250. alkalomra időzített vizsgáról is lekéstem már, még a neveket sem tanultam meg, nemhogy technikákat. Mondjuk biztosan átmennék a 7. kyu-s vizsgán, de eleddig mindig az volt a meggyőződésem, hogy tudjam, amit vizsgázok. Lehet, hogy lassan érdemesnek látszik bizonyítanom? Ki tudja, lehet, hogy az egész vizsga-kérdés a fejemben a lazaság eluralkodásával megváltozik és nem is az elérhetetlen (mert az) minőség lesz a kérdés, hanem egy a minőségre visszaható állomás? Mert ezt mondták Józsiék anno, amikor a vizsgátlanságról kérdeztem őket: fontos, hogy meglegyen, másképp érzi magát az ember utána.
Van egy lány, aki danos volt(!), vele volt az eddigi legkomolyabb nézeteltérésem egyszer, amikor nagyon "durva" voltam vele, szegény mérges volt rám, a bocsánatkérésem sem hatotta meg, nem igazán alakult ki kapcsolat akkor sem köztünk. Feltűnő volt, hogy még danos korában is sokat "bénázott", amikor kihívta Balázs, amolyan kezdő-féle "ideges vagyok, nem tudom mit kell és amikor segítesz, az sem számít, csak nézek" típusú lámpaláz volt. Na, hát ő most barna öves, tehát visszavették tőle. Lehet, hogy vizsgázni kérték, de az is lehet, hogy Balázs saját hatáskörben? Mindegy. Van ilyen is és semmi gond ezzel. Most szorgalmasan jár edzésekre, majdnem mindig látom. Tovább...
Most az utóbbi három alkalommal eltűnt a fontossága annak, hogy rögzítsem az edzéseket, pedig eddig elég fontos volt mindig, hogy aha, egy számmal többet mutat a számlálóm, írjuk csak le, hogy mi is volt. Talán azért nem annyira fontos már, mert átvette a fontossági sorrendben más a helyét és szépen lejjebb csúszott.
Egyébként valószínűleg nem fogom abbahagyni az írást, most még sajnálnám az eddigi munkát vele, meg tényleg hasznos is lenne visszaolvasni, csak ezt is gyakorlattá kéne tenni.
Ma letöltöttem egyébként egy programot, ami 3D-ben (mármint 3D-s figurákkal, de nem szemüveges élményben) mutatja a mozgásokat, jónak tűnik. Segíteni tud ez is, csak használni kellene.
A 250. alkalomra időzített vizsgáról is lekéstem már, még a neveket sem tanultam meg, nemhogy technikákat. Mondjuk biztosan átmennék a 7. kyu-s vizsgán, de eleddig mindig az volt a meggyőződésem, hogy tudjam, amit vizsgázok. Lehet, hogy lassan érdemesnek látszik bizonyítanom? Ki tudja, lehet, hogy az egész vizsga-kérdés a fejemben a lazaság eluralkodásával megváltozik és nem is az elérhetetlen (mert az) minőség lesz a kérdés, hanem egy a minőségre visszaható állomás? Mert ezt mondták Józsiék anno, amikor a vizsgátlanságról kérdeztem őket: fontos, hogy meglegyen, másképp érzi magát az ember utána.
Van egy lány, aki danos volt(!), vele volt az eddigi legkomolyabb nézeteltérésem egyszer, amikor nagyon "durva" voltam vele, szegény mérges volt rám, a bocsánatkérésem sem hatotta meg, nem igazán alakult ki kapcsolat akkor sem köztünk. Feltűnő volt, hogy még danos korában is sokat "bénázott", amikor kihívta Balázs, amolyan kezdő-féle "ideges vagyok, nem tudom mit kell és amikor segítesz, az sem számít, csak nézek" típusú lámpaláz volt. Na, hát ő most barna öves, tehát visszavették tőle. Lehet, hogy vizsgázni kérték, de az is lehet, hogy Balázs saját hatáskörben? Mindegy. Van ilyen is és semmi gond ezzel. Most szorgalmasan jár edzésekre, majdnem mindig látom. Tovább...
2010. november 12., péntek
"Első" lépések
Persze, nem elsők, de mégis, mert állandóan kezdőnek érzem magam. Ami bizonyos szempontból jó, mert nem zárom el magam a tanulástól, vagyis készen állok a tanulásra. A többi meg nem érdekes.
Emlékszem, amikor elkezdtem járni aikidozni, próbáltam lelkileg felkészülni az edzésre. Ez gyakorlatilag abból állt, hogy kerestem a megfelelő lelki hozzáállást ahhoz, ami történni fog. Volt, hogy az elképzelt "harci" hozzáállást igyekeztem magamévá tenni, esetleg az alázatosságot, de volt persze, hogy idegesség fogott el amiatt, hogy esetleg kihívnak és meg kell mutatnom, hogy csinálom én.
Lassan ez elmúlik, ma szerencsésen laza tudtam lenni és utólag az látszott, hogy az igyekezet "valamilyen" lelkiállapotra nem volt jelen. Nem kellett vele törődni. Gondolom ez is olyan, hogy természetes, nem ezzel kell foglalkozni.
A másik első lépéses dolog tegnap este vacsi után történt, amikor is szokatlan módon Nóri azt kérdezte, hogy gozunk-e (ezt a rövid/hosszú ó betűs dolgot ki kéne kutatnom: hogyan írják)? Régebben is belekaptunk, de ez most igazi, nyugodt, természetes időtöltés volt, kellemes játék. Az, hogy pont a blog indításának estéjén és a tanulás tettleges elkezdése napján kéri a lányom, hogy játsszunk... nem is szorul magyarázatra.
A harmadik első lépéses dolog meg a blog címe, vagy léte egyáltalán, mert tegnap csak a goról gondoltam, hogy szóljon, és bár kétséges, hogy mivel fog megtelni, ha egyáltalán, de adta magát a dolog, hogy ez is benne legyen. Fekete és fehér, támadás és hárítás és még sokminden hasonlóság... Majd előveszem ezt a témát is. Tovább...
Emlékszem, amikor elkezdtem járni aikidozni, próbáltam lelkileg felkészülni az edzésre. Ez gyakorlatilag abból állt, hogy kerestem a megfelelő lelki hozzáállást ahhoz, ami történni fog. Volt, hogy az elképzelt "harci" hozzáállást igyekeztem magamévá tenni, esetleg az alázatosságot, de volt persze, hogy idegesség fogott el amiatt, hogy esetleg kihívnak és meg kell mutatnom, hogy csinálom én.
Lassan ez elmúlik, ma szerencsésen laza tudtam lenni és utólag az látszott, hogy az igyekezet "valamilyen" lelkiállapotra nem volt jelen. Nem kellett vele törődni. Gondolom ez is olyan, hogy természetes, nem ezzel kell foglalkozni.
A másik első lépéses dolog tegnap este vacsi után történt, amikor is szokatlan módon Nóri azt kérdezte, hogy gozunk-e (ezt a rövid/hosszú ó betűs dolgot ki kéne kutatnom: hogyan írják)? Régebben is belekaptunk, de ez most igazi, nyugodt, természetes időtöltés volt, kellemes játék. Az, hogy pont a blog indításának estéjén és a tanulás tettleges elkezdése napján kéri a lányom, hogy játsszunk... nem is szorul magyarázatra.
A harmadik első lépéses dolog meg a blog címe, vagy léte egyáltalán, mert tegnap csak a goról gondoltam, hogy szóljon, és bár kétséges, hogy mivel fog megtelni, ha egyáltalán, de adta magát a dolog, hogy ez is benne legyen. Fekete és fehér, támadás és hárítás és még sokminden hasonlóság... Majd előveszem ezt a témát is. Tovább...
2010. november 11., csütörtök
Pagodában
Szeptemberben már voltam egyszer a Váci utcai 1000 tea-házban, ahol Pagodáék a péntek esti klubjukat tartják, akkor csak fél órára tudtam maradni, de múlt héten gész kilencig ott vótam. Nem vagyok egy társasági típus, ezért nekem az új közeg és új közösség sok időt igényel, míg oldott állapotba hozom magam, de ez végülis nem baj.
Az volt a legütősebb élmény, hogy milyen gyenge vagyok - persze a többiekhez képest, mennyire bután játszottam, úgy, hogy én is láttam: ez nem szép, nem célszerű, mintha egy kezdő lennék.
Nyilván a magam módján az is vagyok, főleg azért, mert eddig gyakorlatilag csak játszottam. Nem tanultam, nem elemeztem, nem olvastam, nem feladványoztam. Pontosabban nagyon keveset.
Feladványnak a goproblems.com volt pár alkalommal, elemzésnek egy-egy brutálisabb vereséget vettem elő, de azt is jó régen. Emlékszem , még busszal jártam dolgozni, tehát legalább három éve volt, hogy kinyomtattam és agyaltam rajta, hogy vajon hol is volt az a végzetes lépés, ami után már nem tudtam megmenteni - és nem vettem észre időben. Olvasni egy könyvet kezdtem el, a "How To Play Against Stronger Players"-t, amit Sakai Michiharu írt (elméletileg letölthető), de nem feküdt valahogy a dolog. Azt hiszem ezt az olvasós-gyakorlós-gondolkodós gyakorlatot még meg kell találnom.
Most egyrészt elkezdtem nézegetni Balogh Pál go-szótárát, másrészt kinyomtattam az "Elementary Go Series" első kötetét, talán jobb is, ha az alapokhoz megyek. Meg kéne csinálnom otthon a táblát és akkor lenne eszköz, hely, ahol föléborulhatok egy üres ötpercben. Kiváncsi leszek, mert az már évek óta húzódik.
Egyébként ez a fejlődés dolog érdekes. Ahogy beleolvastam a könyvek előszavába, szembetűnt, hogy neeem, nincs határa a fejlődésnek, nem egyedi képesség, hogy nincs "tehetség" és kész, nem lehet 5 kyu-nál erősebb valaki. Én mondjuk 13 körül vagyok egy ideje, szóval van még kihívás. Tovább...
Az volt a legütősebb élmény, hogy milyen gyenge vagyok - persze a többiekhez képest, mennyire bután játszottam, úgy, hogy én is láttam: ez nem szép, nem célszerű, mintha egy kezdő lennék.
Nyilván a magam módján az is vagyok, főleg azért, mert eddig gyakorlatilag csak játszottam. Nem tanultam, nem elemeztem, nem olvastam, nem feladványoztam. Pontosabban nagyon keveset.
Feladványnak a goproblems.com volt pár alkalommal, elemzésnek egy-egy brutálisabb vereséget vettem elő, de azt is jó régen. Emlékszem , még busszal jártam dolgozni, tehát legalább három éve volt, hogy kinyomtattam és agyaltam rajta, hogy vajon hol is volt az a végzetes lépés, ami után már nem tudtam megmenteni - és nem vettem észre időben. Olvasni egy könyvet kezdtem el, a "How To Play Against Stronger Players"-t, amit Sakai Michiharu írt (elméletileg letölthető), de nem feküdt valahogy a dolog. Azt hiszem ezt az olvasós-gyakorlós-gondolkodós gyakorlatot még meg kell találnom.
Most egyrészt elkezdtem nézegetni Balogh Pál go-szótárát, másrészt kinyomtattam az "Elementary Go Series" első kötetét, talán jobb is, ha az alapokhoz megyek. Meg kéne csinálnom otthon a táblát és akkor lenne eszköz, hely, ahol föléborulhatok egy üres ötpercben. Kiváncsi leszek, mert az már évek óta húzódik.
Egyébként ez a fejlődés dolog érdekes. Ahogy beleolvastam a könyvek előszavába, szembetűnt, hogy neeem, nincs határa a fejlődésnek, nem egyedi képesség, hogy nincs "tehetség" és kész, nem lehet 5 kyu-nál erősebb valaki. Én mondjuk 13 körül vagyok egy ideje, szóval van még kihívás. Tovább...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)