Társasjáték

Karácsonyra kaptunk két, sőt három társasjátékot is, amiből az egyik szabályfüzetét még végig sem olvastuk, olyan rémisztő a sokoldalas apróbetűs leírás, meg a telepakolt doboz (Agricola), de ahogy játszottunk a másik kettővel (Batavia és a Keltis kártya változatával), újra eszembe jutott, hogy vajon miért is lyukadtam ki a gónál?

Imádtam a számítógépes játékokat, még a C-64 és az Amiga idején, általános iskolából hazafele menet rendszeresen tornáztattuk a kocsma flippereit, vagy a pesti játéktermek videojátékait. Emlékszem, egy-egy várva várt másolt floppy-kollekció mennyire izgalomban tartott (persze, biztos már akkor elrontottak valamit a szüleim...), ami mostanra nincs meg, vagy csak nagyon rövid ideig jelentkezik. Össze sem hasonlítható a gó elé leülésben, azzal az elmélyüléssel, ahogy a fekete-fehér életre kel.

Szóval nézegettem a társasjátékokat, ízlelgettem a szabályaikat: mennyire kötik meg az ember kezét, mennyi a szerepe a véletlennek, milyen gyorsan tanulható meg a nyerő stratégia, van-e biztos taktika, vagy szélsőségesen kell játszani, ami kis szerencsével nyerő lehet... És összehasonlítottam persze a góval.

Ahol nincs megkötve az ember keze, nincs szerepe a szerencsének, nagy szerepe van viszont (a tudásszinten kívül) a másikra való reagálásnak. Tán ezért is ismerhető fel egy-egy játékos személyisége a lépésein keresztül.

Szóval a kötöttségektől és a külső hatásoktól a kötetlen és csak a két emberen múló, nem a nyerni, hanem a fejlődni akarás motiválta játékfajta lett az, ami mellett érett(ebb) fejjel kitartok. Nemrég belekóstoltam újra egy terepjáró-versenyes PC-játékba (Insane), de ez is hamar ment a fárasztó unalom kategóriába.

Nohát, szerintem a gó már nem is játék. A Hikaru No Go animéban már életforma szinte, ahogy a végén a nagymester bele is fárad kissé, én is néha azon kapom magam, hogy a széléhez szorított csoportok lehetséges lépései jelennek meg előttem, mozog, próbál menekülni, életben maradni... Inkább elmélyülés a lehetőségekben, az egyensúly keresésében, a másik és a saját támadás-védekezés harcában. Külső hatások nélkül. Szabadon. Tovább...

Ott lenni

Ma reggel egy siho-nage kapcsán, amikor a fogott kéz alatt kell átlépni, érdekes élményem volt. András, akivel gyakoroltam, jelezte, hogy hajolás helyett süllyesztenem kellene. Próbáltam, de csak hajlás lett belőle, harmadszorra is. Nem tudtam megfogni a dolgot és nem tudom miért. Próbálkoztunk azzal, hogy kezdő módjára egy térdelésben végeztetjük az átlépést, tehát mindenképp le kell mennem a végére és így tán nem lesz belőle hajlás. Ez sem jött be.
Aztán egyszercsak igen. Nem igazán tudatos dolog volt, inkább olyan, hogy az eddigi "át kell búlynom" gondolat helyett az átlépés alatt az "egyenes tartással átkerülök a másik oldalra" gondolat kapott volna helyet.
Ez azért érdekes, mert ugye egyre többször kerülök szembe az erők vezetésével, a helyzetek finomságával, meg ezzel a testtartás-problémával (ahelyett, amivel korábban küzdöttem: mi maga a lépés vagy kéz-mozdulat-sorozat) és ezek sokkal jobban köthetők indirekt tudat-állapothoz, mint megjegyezhető, hétköznapi nyelven kimondható és abban pontosan megfogható mozdulatokhoz.
Például ahelyett, hogy lépj tenkan-t és közben emeld fel a kezed, mint az ikkyo-undo-nál, olyasmi kezd fontossá válni, hogy ne gondolkozz azon, hogy mit csinálsz, a célt és a feltételt gondold valóságosnak, miközben mozogsz.
Ez érdekes amiatt is, mert annak ellenére, hogy nincs az egész szövetségben kimondva-kimondatlanul sem semmiféle vallási, misztikus dolog, mégis jelentkezik az egyáltalán nem szokásos módon önmagunkra hatás vagy önmagunk látása-kezelése. Mert másképp a jelek szerint nem megy a finomítás: a gondolatokról, amiknek hétköznapi fogalom-alapjuk van és látható, megszokott fogalmakba is beférő leírható folyamatuk van, a kevésbé megfogható tudat- és a hozzájuk kapcsolódó test-állapotokra kerül át a hangsúly. A nem megszokott módon együttműködő tudat és test fejlesztéséről van szó - a jelek szerint. Amibe egyelőre még alig kóstoltam bele. Tovább...

250

Eljött a 250. edzés is, majd elmúlik a többi is, mint az élet, ez már csak így van - néha hogy kapálózik az ember és mennyire saját univerzumának tekinti, amit a valóságból felfog... Az volt az érdekes, hogy soha ekkora dilemmával nem jöttem még edzésre, ami inkább a munkahelyi állapotnak köszönhető, mint a döntésképtelenségnek. Mert azzal, hogy eljöttem, persze mégis döntöttem, és utólag jobb lett volna talán, ha nem jövök (hanem dolgozom), de ismerem magam és tudom, hogy nem ért volna ANNYIT AZ a munka, amit ez idő alatt végeztem volna. :)
Szóval jubileum és ünnepség helyett hétköznapi izzadás. Az viszont megint kiderült (tán nem véletlenül a kerek szám alkalmával), hogy ha nem gyakorlok sűrűn és megszakítás nélkül, akkor nagyon lassan fejlődöm. Tovább...