Önzés

Kezdek arra rájönni, hogy bizonyos szempontból nagyon különböző tevékenység sok hétköznapi elfoglaltságtól a gó és az aikido. Mégpedig azért, mert ezeket a saját fejlődésemre (is) használom. Sőt elsősorban arra.

A legtöbb esetben a dojo-ban automatikusan jelen van a viselkedésemben a szokásos hétköznapi, társas közegben észrevehető udvariasság, szolgálatkészség. Ezek ugye amolyan segítő automatizmusok, amikkel alapigényeinket elégíthetjük ki: mindenki megtalálja és kidolgozza magának azokat a könnyen bevethető viselkedésformákat, amivel megszerezheti a szükséges szabadságot, szeretve lenni, elfogadva lenni vagy valakihez tartozó érzéseket.

Ezeknek azonban nagyon nincs helye az edzéseken vagy egy élő gó játszmában. Ott csakis arról szól a dolog, hogy én hogyan tudok fejlődni. Ez persze nem lehetséges egyedül, csak a másikkal. Azzal nem fejlődök, ha a földbe döngölöm. Azzal igen, ha lazán, harmonikusan tudom földre vinni. Azzal sem fejlődök, ha látom, hogy simán megverem, azzal viszont igen, hogy ha nem is lehet megbeszélni, érdekesebb helyekre lépek.

A fejlődéshez szükség van a másikra, akivel együtt csináljuk, kell a támadás, kell az igazodás, ezt nem lehet egyedül. De nincs helye itt igényeknek. Csakis előrébb jutni akarásnak - ahol az akaraton is ... nagy hangsúly van.

Olyan, mintha legalábbis váltakozna a hangsúly a technikai és a lelki-szellemi fejlődés fontosságán, néha ez kell, néha a másik nélkül nem jut előrébb az ember. Legalábbis már jópárszor fordult elő mindkettőre példa és a "fejlődés" élmény mindkettőnél ugyan az volt.

Ennek ellenére ugyan úgy kényszerülök önfeledt nevetésre a rossz lépéseimnél vagy a lényeget kihagyó mozdulataimnál, mint öt éve. Bár már kevesebbet bosszankodom.