Méreg

Tegnap elvesztettem megint a türelmemet, hogy hogy a fenébe nem sikerül már végre megcsinálnom azt, hogy ne hajlítsam be a kezem, hogy ne kerüljek olyan távol a másiktól...? Bosszús és mérges voltam magamra. Ja, a tehetetlenség.

Aztán ahogy gondolkodtam, eszembe jutott, hogy voltak jó pillanatok azért. Régebben. Főleg akkor, amikor nem gondolkodtam és csak úgy elindítottam a dolgot és csak mintegy meglöktem magam egy akár érzelmi impulzussal, hogy aztán mostmár akkor is megcsinálom, de nem gondolkodtam. És semmi különös nem volt, a testem megcsinálta, amit éppen kellett, nem kellett irányítanom. Néhányszor volt ilyen, akkor meg is jegyezte az oktató, hogy na látod, tudod te ezt.

Ugyanakkor volt olyan is, hogy klasszul megütöttem a nyakát az uke-nak, vagy éppen túlságosan ránehezedtem a leszorított kézre, meg is orroltak rám emiatt már. Holott akkor is elfeledkeztem magamról. Ja, jó kérdés, hogy mi lehet a különbség.

Józsi azt mondja, hogy természetes mozgás ez igaziból és igen, amikor sikerül, akkor nem volt tervezett, kitalált. Nyilván függ a társtól is, hogy mit hoz ki belőlem, főleg, ha nagy a szintkülönbség, a másik egy csomó mindent tud kontrollálni és ezzel segít, hogy ne lépjek rossz irányba pl.

Szóval néha felmerül bennem, hogy való-e nekem, ha ennyit "szenvedek" ilyen egyszerű dolgokkal. Néha olyan, mintha tudati változás kellene alapvetően, valami lazulás, hogy alap dolgok jól tudjanak menni. De az mondjuk még biztos, hogy nem kell feladnom. Legrosszabb esetben ilyen szenvedősen gyakorlom végig az életem. :)