Overplay

A Hikaru no Go végén volt egy mozzanat, ami el tud azóta is gondolkodtatni, mégpedig az, amikor a profi játékos, aki addigi életét a gónak szentelte, belefáradt és arra gondolt, hogy talán vissza kéne vonulnia és békésebb, nyugodtabb életet élnie. Pénteken én is hátradőlve, teát iszogatva, nyugodtan figyeltem, hogy játszanak a többiek.

Remek pillanat volt, mert az akkor jelen lévő összes fizikai és érzelmi igényt kielégítette a helyzetem - az ilyeneket nevezem tökéletes pillanatoknak. Ritka az ilyen, évente egyszer-kétszer fordul elő. Az sem volt zavaró, hogy meccset vesztettem, az sem, hogy épp nincs partnerem egy következő játékhoz.

Bámulatos volt, hogy milyen szintre lehet fejlődni, ahogy hallgattam a többieket, például azt felmérni, hogy egy lépés már overplay lenne (vagyis - gondolom - felesleges bizonyos szempontból), én meg azt veszem észre, hogy csak a játék végén látom, mi is történik nagy vonalakban a táblán. Ja, persze, legalább ezt észreveszem.

Lehet, hogy a rajzfilmben is overplay lett volna, ha nem adja fel a gó-versenyzői életformát a nagymester, mert valami fontosabb szabály szerint az életben már nem érdemes a góért több időt áldoznia, az élet más területei kárára.

A tea kihűlt, meg sem ittam mindet, a második meccsemet is elvesztettem, viszont idős partnerem megosztotta velem a gondolatait arról, hogy lehet, hogy kár volt az egész életüket a gyerekekre áldozniuk. Néha zen-szerűen összefutnak a vonalak. A fejlődés lehetősége és megtapasztalása életben tart, ami viszont megajándékoz, az a jelen pillanat, független attól, hol vagyok.