No, a második fejezete az Empty Board-nak a kapcsolatokról... vagy nem? Már rég olvastam. De most majd újra. Ez amúgyis vesszőparipám, hogy milyen fontosak a kapcsolatok. Talán gyenge vagyok ezen a téren...
Attachment
by William Cobb
Attachment is an important concept, both in Go and in Buddhist philosophy, although the concept seems quite different in the two contexts. For Buddhists, attachment is one way of describing the source of all suffering. It is what keeps us tied to the wheel of birth and death; ceasing to be attached to things is crucial for achieving enlightenment. In Go, on the other hand, in the right circumstances, attaching to one of the other player's stones can be a very useful tactic. It's especially effective as a way of settling stones in a hostile environment. Attachment strengthens the other player's stone, but it strengthens your own as well, and thus can lead to the establishment of a living group. Thus, in Go attachment can give you life in a difficult situation, while in Buddhism true life comes from ceasing to make attachments.
According to Buddhist philosophy, those who are not yet enlightened are fond of attachment, while in Go beginners are often terrified of it and panic when the other player attaches to one of their stones. Can we learn anything about these two kinds of attachment by thinking of them together?
In Buddhism being attached means treating something as though it were of inherent value, a thing whose worth is clear and whose loss would therefore be a bad, even devastating thing. Parents are often attached to their children in this sense, and people to their jobs or other things they see as essential to their identity and their survival. Buddhists see this as a mistake, and in fact think of it as a kind of greed, that is, trying to have more than is appropriate or even possible by using things to provide your life with some sort of inherent worth. Since things, such as children and victories, come and go, and their coming and going is dependent on many things over which one has no control, if the value of one's existence is dependent on holding on to some of them, one is doomed to a life of fear and anxiety.
So, in Buddhist philosophy being attached to something means holding on to it desperately, thinking that giving it up would be disaster. The task is to learn to appreciate the value of things, to enjoy them, but to do so without thinking that their value and our ability to enjoy them depends on having them in some sort of permanent way. And now the parallel with attaching in Go begins to emerge.
The stone with which you attach is very valuable, but its value is often realized by giving it up. This seems paradoxical to beginners, who tend to think that they must not allow any of their stones to be captured. So they hold on to the stone to which the opponent has attached with great determination. They eagerly grab the attaching stone if they can, failing to see that this is simple greed and a mistaken judgment about the value of something. "Ah, you want that stone?", the stronger player thinks, "Would you care for another?" Good things are not just to be held on to forever. Often giving them up can lead to even better things. This understanding of the principle of sacrificing stones, of treating stones lightly, is an important step forward on the path of learning to play Go.
Go players, therefore, are well prepared to understand the Buddhist concept of attachment. One puts down a few stones and begins to construct a framework or a life, but one is not afraid to give up a stone or even a group in order to gain a better position overall. In order to achieve the end of having a larger share of the board when the game concludes, one treats every stone as both precious and dispensable. Buddhists look at their possessions, their jobs, their children, and even their lives in a not dissimilar way. The only way to truly enjoy these things is to recognize that none of them is essential and all of them are ephemeral. Thus, when one loses one of them one is not devastated, nor deterred from the path toward enlightenment. That does not mean that one does not treat them as valuable. The only way to truly appreciate the value of the world is precisely to renounce it, to treat it lightly. In life, attachment to things makes one heavy. From the practice of attachment in Go, we can learn how to make our lives light, even enlightened.
The Empty Board #2
American Go Journal XXIX, 1 ((Winter 1995), 20-21
Tovább...
2011. június 29., szerda
2011. június 21., kedd
Önzés
Kezdek arra rájönni, hogy bizonyos szempontból nagyon különböző tevékenység sok hétköznapi elfoglaltságtól a gó és az aikido. Mégpedig azért, mert ezeket a saját fejlődésemre (is) használom. Sőt elsősorban arra.
A legtöbb esetben a dojo-ban automatikusan jelen van a viselkedésemben a szokásos hétköznapi, társas közegben észrevehető udvariasság, szolgálatkészség. Ezek ugye amolyan segítő automatizmusok, amikkel alapigényeinket elégíthetjük ki: mindenki megtalálja és kidolgozza magának azokat a könnyen bevethető viselkedésformákat, amivel megszerezheti a szükséges szabadságot, szeretve lenni, elfogadva lenni vagy valakihez tartozó érzéseket.
Ezeknek azonban nagyon nincs helye az edzéseken vagy egy élő gó játszmában. Ott csakis arról szól a dolog, hogy én hogyan tudok fejlődni. Ez persze nem lehetséges egyedül, csak a másikkal. Azzal nem fejlődök, ha a földbe döngölöm. Azzal igen, ha lazán, harmonikusan tudom földre vinni. Azzal sem fejlődök, ha látom, hogy simán megverem, azzal viszont igen, hogy ha nem is lehet megbeszélni, érdekesebb helyekre lépek.
A fejlődéshez szükség van a másikra, akivel együtt csináljuk, kell a támadás, kell az igazodás, ezt nem lehet egyedül. De nincs helye itt igényeknek. Csakis előrébb jutni akarásnak - ahol az akaraton is ... nagy hangsúly van.
Olyan, mintha legalábbis váltakozna a hangsúly a technikai és a lelki-szellemi fejlődés fontosságán, néha ez kell, néha a másik nélkül nem jut előrébb az ember. Legalábbis már jópárszor fordult elő mindkettőre példa és a "fejlődés" élmény mindkettőnél ugyan az volt.
Ennek ellenére ugyan úgy kényszerülök önfeledt nevetésre a rossz lépéseimnél vagy a lényeget kihagyó mozdulataimnál, mint öt éve. Bár már kevesebbet bosszankodom. Tovább...
A legtöbb esetben a dojo-ban automatikusan jelen van a viselkedésemben a szokásos hétköznapi, társas közegben észrevehető udvariasság, szolgálatkészség. Ezek ugye amolyan segítő automatizmusok, amikkel alapigényeinket elégíthetjük ki: mindenki megtalálja és kidolgozza magának azokat a könnyen bevethető viselkedésformákat, amivel megszerezheti a szükséges szabadságot, szeretve lenni, elfogadva lenni vagy valakihez tartozó érzéseket.
Ezeknek azonban nagyon nincs helye az edzéseken vagy egy élő gó játszmában. Ott csakis arról szól a dolog, hogy én hogyan tudok fejlődni. Ez persze nem lehetséges egyedül, csak a másikkal. Azzal nem fejlődök, ha a földbe döngölöm. Azzal igen, ha lazán, harmonikusan tudom földre vinni. Azzal sem fejlődök, ha látom, hogy simán megverem, azzal viszont igen, hogy ha nem is lehet megbeszélni, érdekesebb helyekre lépek.
A fejlődéshez szükség van a másikra, akivel együtt csináljuk, kell a támadás, kell az igazodás, ezt nem lehet egyedül. De nincs helye itt igényeknek. Csakis előrébb jutni akarásnak - ahol az akaraton is ... nagy hangsúly van.
Olyan, mintha legalábbis váltakozna a hangsúly a technikai és a lelki-szellemi fejlődés fontosságán, néha ez kell, néha a másik nélkül nem jut előrébb az ember. Legalábbis már jópárszor fordult elő mindkettőre példa és a "fejlődés" élmény mindkettőnél ugyan az volt.
Ennek ellenére ugyan úgy kényszerülök önfeledt nevetésre a rossz lépéseimnél vagy a lényeget kihagyó mozdulataimnál, mint öt éve. Bár már kevesebbet bosszankodom. Tovább...
2011. június 17., péntek
Üresség
Az üresség nagy dilemma, bár pont az első lépéseknél nem szoktam sokat hezitálni, inkább a nyitólépések után, amikor a sarkok körüli helyezkedés után kicsit váltani kellene a távlatot meg a fókuszt: hogyan tovább.
Ja, túl sok a lehetőség és nem látom a kezdeti pozíciók lehetőségeit vagy jelentőségeit.
De aszondja, hogy az üresség, a kövek hiánya másvalaminek a jelenlétére irányítja a figyelmet. érdekes ez, kicsit olyan, mintha hatalma lenne az embernek, egész világot teremt a kövek lerakásával. Minden mindennel kapcsolatban van, a döntésem alakítja az életüket, vannak szépen növekedő, ravasz csoportok, vannak összenyomott, éppen hogy éldegélők, van nemes küzdelem, van hosszú csata és vannak inspiráló lépések is... Arról nem is beszélve, hogy ezek menetközben át is alakulhatnak egymásba.
Önismereti játék lenne? Igen, mint minden, ami valamennyire absztrakt vagy van szabadsága benne a játékosnak. Ennek pedig van. Nevel? Valóban. nem véletlen, hogy népszerű volt magasabb körökben is, a stratégia, az alkalmazkodás, a figyelem, előrelátás, harc, körültekintés, tervezés, rugalmasság. Az a jellegzetes momentum sem véletlen, amit olyan sok jó film megmutat: az ellenfelek értékelik egymást. Ezt nagyon szeretem a gó-ban: nem a győzelemért, hanem a fejlődésért játszani.
Ahogy írja, a veszteség fejlődéshez vezet - engem is sokkal jobban érdekeltek azok a játékok, ahol elpáholtak, mert abban megtalálhattam olyasmit, amiben fejlődni tudok, a másik mutatta ezt meg. És felfedezni, kikutatni ezt, maga is kihívás.
Az üres tábla egyébként félelmetes. Ekkor még minden benne van. Az első lépés után már odakerül a pillanatnyi állapot, a személyiség, minden, amit beleadnak a játékba. A kitartás, a meglepetések okozta félelem, az összeszedettség. Akkor már tükör lesz.
Lehet, hogy akkor is tükör, amikor még üres? Tovább...
Ja, túl sok a lehetőség és nem látom a kezdeti pozíciók lehetőségeit vagy jelentőségeit.
De aszondja, hogy az üresség, a kövek hiánya másvalaminek a jelenlétére irányítja a figyelmet. érdekes ez, kicsit olyan, mintha hatalma lenne az embernek, egész világot teremt a kövek lerakásával. Minden mindennel kapcsolatban van, a döntésem alakítja az életüket, vannak szépen növekedő, ravasz csoportok, vannak összenyomott, éppen hogy éldegélők, van nemes küzdelem, van hosszú csata és vannak inspiráló lépések is... Arról nem is beszélve, hogy ezek menetközben át is alakulhatnak egymásba.
Önismereti játék lenne? Igen, mint minden, ami valamennyire absztrakt vagy van szabadsága benne a játékosnak. Ennek pedig van. Nevel? Valóban. nem véletlen, hogy népszerű volt magasabb körökben is, a stratégia, az alkalmazkodás, a figyelem, előrelátás, harc, körültekintés, tervezés, rugalmasság. Az a jellegzetes momentum sem véletlen, amit olyan sok jó film megmutat: az ellenfelek értékelik egymást. Ezt nagyon szeretem a gó-ban: nem a győzelemért, hanem a fejlődésért játszani.
Ahogy írja, a veszteség fejlődéshez vezet - engem is sokkal jobban érdekeltek azok a játékok, ahol elpáholtak, mert abban megtalálhattam olyasmit, amiben fejlődni tudok, a másik mutatta ezt meg. És felfedezni, kikutatni ezt, maga is kihívás.
Az üres tábla egyébként félelmetes. Ekkor még minden benne van. Az első lépés után már odakerül a pillanatnyi állapot, a személyiség, minden, amit beleadnak a játékba. A kitartás, a meglepetések okozta félelem, az összeszedettség. Akkor már tükör lesz.
Lehet, hogy akkor is tükör, amikor még üres? Tovább...
2011. június 1., szerda
Emptiness
Lehetne a blog mottója is, ezért a hamvába holt helyhez tegyünk egy hamvába holt ötletet hozzá és bele is feccölhetünk kis munkát is: annak a kábé egy olvasónak rajtam kívül, aki idetéved, elkezdem az általam évekkel ezelőtt nagyrabecsült esszésorozatot itt magamban elbeszélgetni úgy, hogy a szöveget előbb teszem közzé, mint a róluk szóló gondolataimat. Itt az első.
Emptiness
by William Cobb
The fact that the board is an empty grid at the beginning of the game is one of the most striking features of Go. The metaphor of emptiness also plays a fundamental role in Buddhist philosophy. These two occurrences of the notion of emptiness can illuminate each other.
To say that something is empty draws attention to the absence of something. Initially, what we see as lacking in the case of the game are playing pieces already set up before play; there is only the empty board with its grid of lines. It is more difficult to give an initial characterization of the Buddhist sense of emptiness, which is usually referred to by the Sanskrit term sunyata (the Japanese word is ku). The claim is that everything is empty, and what is lacking is a certain way of existing, a certain type of being, namely, absolute self-sufficiency or complete independence. Everything exists or is what it is by virtue of a dependence on other things. Nothing is absolutely self-sufficient. Nor is anything absolutely permanent and unchanging. Each thing is dependent on other things for its existence, and its nature or character is a function of its relationships with other things and hence changes as those things change. (What is lacking, what things are empty of, is sometimes called "inherent nature" [Sanskrit svabhava].) As a consequence of this view, Buddhists cannot make unqualified statements about things, since everything is both contextual and changing.
The concrete example of emptiness provided by the game of Go can help to clarify what Buddhists mean by the emptiness of everything, and reflection on the Buddhist view offers a more profound insight into the sense in which the game of Go, as well as the board at the beginning of the game, is empty.
In Go, the meaning and significance of the stones is entirely a function of their relation to other stones, and is subject to constant change. No stone has any "inherent" significance, beyond the most minimal fact of being able to occupy one point. Whether it is important or unimportant, good or bad, strong or weak depends on surrounding stones and the overall situation, and is always subject to change. This contingent and contextual nature of the significance of the stones is one of the reasons Go is endlessly fascinating. As a game develops, it is capable of astonishing fluctuations. Even a solidly alive group can be killed by filling in one's own liberties, and though that is not likely to happen, the question of whether the group is important or useful is clearly subject to change. The plays used to give a group life may lose the game. Thus, one cannot say in an unqualified way that any play is good or bad. It all depends, and that is just what sunyata is all about.
Go players, therefore, are ready to understand that when Buddhists say that everything is empty, they do not mean that things lack significance or meaning. The traditional claim that Buddhists are pessimistic is a gross misunderstanding. Rather, they mean that the significance of things is always contextual, contingent, and subject to change. Nothing can be said to be good or bad in an absolute sense. In practical terms, as every Go player knows, this means that you should not give up too quickly when your position appears to be bad. You can never predict what may happen. Often your playing partner will turn your position into a winning one. Similarly, you should not relax and assume victory when you have a good position. This too can change dramatically. The result is an attitude of equanimity in the face of every situation-the attentive calmness characteristic of a Buddhist monk.
Even at the conclusion of a game, this sort of emptiness is still characteristic of Go. That one loses or wins is not inherently good or bad. A loss can be very instructive, and thus lead to an improvement in your play, while a win may hide a fatal flaw in your grasp of the game. And we have to say that even becoming stronger is not necessarily good, since you may become more addicted to the game and neglect other responsibilities! The final result is that one sees playing itself as a privilege. One quits "making good and bad" and simply enjoys the play, just the way Buddhists approach life in general. It is a useful practice to pause and reflect on the empty board before one begins to play.
The Empty Board #1
American Go Journal XXVIII, 4 (Fall 1994), 34-35
Tovább...
Emptiness
by William Cobb
The fact that the board is an empty grid at the beginning of the game is one of the most striking features of Go. The metaphor of emptiness also plays a fundamental role in Buddhist philosophy. These two occurrences of the notion of emptiness can illuminate each other.
To say that something is empty draws attention to the absence of something. Initially, what we see as lacking in the case of the game are playing pieces already set up before play; there is only the empty board with its grid of lines. It is more difficult to give an initial characterization of the Buddhist sense of emptiness, which is usually referred to by the Sanskrit term sunyata (the Japanese word is ku). The claim is that everything is empty, and what is lacking is a certain way of existing, a certain type of being, namely, absolute self-sufficiency or complete independence. Everything exists or is what it is by virtue of a dependence on other things. Nothing is absolutely self-sufficient. Nor is anything absolutely permanent and unchanging. Each thing is dependent on other things for its existence, and its nature or character is a function of its relationships with other things and hence changes as those things change. (What is lacking, what things are empty of, is sometimes called "inherent nature" [Sanskrit svabhava].) As a consequence of this view, Buddhists cannot make unqualified statements about things, since everything is both contextual and changing.
The concrete example of emptiness provided by the game of Go can help to clarify what Buddhists mean by the emptiness of everything, and reflection on the Buddhist view offers a more profound insight into the sense in which the game of Go, as well as the board at the beginning of the game, is empty.
In Go, the meaning and significance of the stones is entirely a function of their relation to other stones, and is subject to constant change. No stone has any "inherent" significance, beyond the most minimal fact of being able to occupy one point. Whether it is important or unimportant, good or bad, strong or weak depends on surrounding stones and the overall situation, and is always subject to change. This contingent and contextual nature of the significance of the stones is one of the reasons Go is endlessly fascinating. As a game develops, it is capable of astonishing fluctuations. Even a solidly alive group can be killed by filling in one's own liberties, and though that is not likely to happen, the question of whether the group is important or useful is clearly subject to change. The plays used to give a group life may lose the game. Thus, one cannot say in an unqualified way that any play is good or bad. It all depends, and that is just what sunyata is all about.
Go players, therefore, are ready to understand that when Buddhists say that everything is empty, they do not mean that things lack significance or meaning. The traditional claim that Buddhists are pessimistic is a gross misunderstanding. Rather, they mean that the significance of things is always contextual, contingent, and subject to change. Nothing can be said to be good or bad in an absolute sense. In practical terms, as every Go player knows, this means that you should not give up too quickly when your position appears to be bad. You can never predict what may happen. Often your playing partner will turn your position into a winning one. Similarly, you should not relax and assume victory when you have a good position. This too can change dramatically. The result is an attitude of equanimity in the face of every situation-the attentive calmness characteristic of a Buddhist monk.
Even at the conclusion of a game, this sort of emptiness is still characteristic of Go. That one loses or wins is not inherently good or bad. A loss can be very instructive, and thus lead to an improvement in your play, while a win may hide a fatal flaw in your grasp of the game. And we have to say that even becoming stronger is not necessarily good, since you may become more addicted to the game and neglect other responsibilities! The final result is that one sees playing itself as a privilege. One quits "making good and bad" and simply enjoys the play, just the way Buddhists approach life in general. It is a useful practice to pause and reflect on the empty board before one begins to play.
The Empty Board #1
American Go Journal XXVIII, 4 (Fall 1994), 34-35
Tovább...
Kapkodás
Mostanában kissé kiszámíthatatlan a gó-játékom, önmagamnak is, mert egyrészt leálltam a dragon-os és az ogs-es játszmákkal, mert már szinte hátráltattak a munkában. Viszont játszottam párat a KGS-en, ami meglepő módon egy vesztes-sorozatba fulladt, el is vette a kedvem tőle, illetve elgondolkodtatott, hogy vajon mi lehet a bibi, ha már az ötödik játszmát vagyok kénytelen feladni, mert látom, hogy nem nyerhetek.
Általában elvesztem egy komolyabb csoportomat, a nyitó rész utáni helyezkedésben. Vagy rámtámadnak, én meg rosszul mérem fel a helyzetet és talán túl sokat akarok szerezni, vagy mindenáron mindent megmenteni, ezért annál nagyobbat esek. vagy én támadok valami agresszív módon és a védekezés sikerül nagyon jól, de azt hiszem az előző okok játszanak ilyenkor is.
Abban bízom, hogy képes vagyok még tanulni - ebből is. Tovább...
Általában elvesztem egy komolyabb csoportomat, a nyitó rész utáni helyezkedésben. Vagy rámtámadnak, én meg rosszul mérem fel a helyzetet és talán túl sokat akarok szerezni, vagy mindenáron mindent megmenteni, ezért annál nagyobbat esek. vagy én támadok valami agresszív módon és a védekezés sikerül nagyon jól, de azt hiszem az előző okok játszanak ilyenkor is.
Abban bízom, hogy képes vagyok még tanulni - ebből is. Tovább...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)